A fejlődés lehetősége sokszor nehézségként érkezik és nem hívogató formában.
Inkább akadály-álruhában. Pedig, ha egy pillanatra megállsz és őszintén ránézel, akár sorsfordító is lehet.
Elég körülnézni.
A jég, a brutális szél, a hófúvások, a mínuszok, a vastag hótakaró mind ugyanarról beszélnek.
Most nem lehet rohanni.
A terveket gyorsan átírja a tél – és az irány egyértelműen befelé vezet.
Egyszerre van jelen az erő, a csend és az elmúlás szépsége.
A természet ilyenkor nem magyaráz, csak megmutat. A valóságot.
Azt üzeni: ülj le.
Figyelj alaposan. Értsd meg, mi van.
A nagy hó és a jég nem ellenség. Keret. Emlékeztető.
Most nem a haladáson van a fókusz, hanem a csendes megfigyelésen és az erőgyűjtésen.
Ez az az időszak, amikor hagyod, hogy a lényeg kirajzolódjon.
A természet egyszerű. Visszavesz a tempóból.
Ez különösen nehéz azoknak, akik hozzászoktak a folyamatos pörgéshez, az állandó előremenéshez.
Ilyenkor minden lecsupaszodik.
Ami nem lényeges, lehull. Ami igaz, megmarad.
Ami most van, az nem vigasztal.
Nem simogat. Hanem megtart.
Most nem kifelé kell élni. Nem előre rohanni.
Hanem megérteni, hol állsz.
A téli lelassulás mélyebb átgondolásra hív.
Érzelmileg egyensúlyba rendez és ebből az állapotból már megfontoltan, tisztábban tudsz cselekedni a felmerülő helyzeteidben.
Milyen példa illik ide? Keress az életedből egy pillanatot, amikor a nehézség végül átalakult. Amikor a szénből – idővel – gyémánt lett.És ha most indulsz magadért… itt vagyok.